Amanda Rasolofotsara:
7 hónap EVS-ként - 7 hónap Budapesten
Első lépés: jelentkezés
Kezdjük a legelején. Önkéntesnek lenni akárhol, akármilyen is a projekt (rövid, helyi…), mindig is normális dolog volt számomra. Ez eredményezte azt, hogy 17 éves korom óta – ekkor hallottam először az EVS-ről - tudtam, hogy egy nap ezt fogom csinálni. Gondolom csak a megfelelő pillanatra vártam: elég érettnek lenni, minden kötelezettség nélkül… Ezért két év PR tanulás után, tehát a tanulmányaim közepén, és miután két évig önállóan éltem, elhatároztam, hogy eljött az idő, nem várok tovább. Ez a tökéletes pillanat.
Szóval au revoir Franciaország és hello… nem is tudom!
Szép ötlet részt venni egy EVS-ben, de még szebb tudni, hogy milyen projektben és hol szeretném azt tenni, hogy lerövidítsem a kutatásokat és megismerjem az elvárásaimat. Ez 7 hónap az életemből és csak egyszer van rá alkalmam. Megérdemel egy kis gondolkodást. Szóval értelmesnek kell lennie. Mivel a helyi fejlesztést akartam tanulmányozni, már tudtam, hogy a projektnek ehhez kell kapcsolódnia, de a hely még nem volt biztos. És emlékeztem, hogy egy évvel azelőtt részt vettem egy önkéntes táborban Görögországban, mert amelyikbe én akartam menni Tallinnba, már megtelt. És arra is emlékszem, hogy amikor a 10 ország csatlakozott az EU-hoz, csalódott voltam amiatt a hideg magatartás miatt, amivel Franciaországban fogadtuk őket 2005-ben. Abban a pillanatban értettem meg, hogy az EVS-em ott lesz, amit régebben Kelet-Európának hívtam. Ezért is, de nem tudom megmondani miért, ezek az országok elég messzinek tűntek nekem, bár a legtöbb ember számára nem azok. Tulajdonképpen, akkoriban nekem egész Európa távolinak tűnt. Talán azért, mert Franciaország egyik kevésbé előkelő részéből származom, és az utazás nem mindennapos lehetőség. Természetesen azért utazunk mi is. Görög utamat kivéve, az utazás nekem azt jelentette, hogy meglátogatom a családom a régió másik oldalán. Micsoda óriási lépés, nem igaz?
Szóval itt vagyok! 30 napnyi kutatás és 30 elküldött jelentkezés Romániába, Lengyelországba, Horvátországba, Bosznia-Hercegovinába, Szerbiába, Lettországba, Szlovéniába, Máltára és … Magyarországra.
Ezután az intenzív hónap után, végülis a ZÖFI – Zöld Fiatalok Egyesület – elfogadta a jelentkezésemet. El kell mondanom, hogy ez volt az első választásom. Franciaországban nem kerültem sokszor kapcsolatba romákkal, mivel ott átutazók, és többet akartam tudni róluk. És zöldként ezen a területen képezni akartam magam és a tanultakat megosztani másokkal. Továbbá, tetszett ennek a szervezetnek az aktivista oldala és látni akartam, hogy a dolgok hogy mennek ezen a területen. Még mindig emlékszem arra, ahogy a weboldalon nézegettem a képeket azokról a programokról, amiket a ZÖFI szervezett, és ahogy egyre nőtt a kedvem az utazáshoz. 5 hónapnyi malmozás után végre megérkeztem Budapestre, ahol egy hosszú-hosszú, kalandokkal teli utazás várt rám!
Első benyomások
A másnapi első sétám annyira átlagos volt, hogy furcsának is találtam. Nem volt meg az a rossz érzésem, ami új helyeken szokott lenni. Úgy éreztem, minden oké, kíváncsi voltam és passzív is egyben. Tulajdonképpen nem vártam semmit az EVS-től, sem Magyarországtól. Először nem éreztem csodálatot és nagy elvárásaim sem voltak. Nem akartam hasonlítgatni. Csak elfogadni olyannak, amilyen. Csak egyszerűen meg akartam ismerni ezt az országot, úgy mintha az enyém lenne, mintha helyi volnék. Azt akartam, hogy ez az én városom is legyen, ezeket az embereket honfitársaimnak akartam tudni. Mintha meg akartam volna ismerni a gyökereimet. Szerintem ez a legjobb érzés. És bár állandóan eszembe jutott Franciaország vagy Madagaszkár (a családom onnan való), nem gondoltam Magyarországra úgy, mintha egy teljesen más ország lenne. Talán azért, mert tudtam, hogy pár hónapig ott fogok élni és úgy akartam érezni magam, mint egy helybéli.
Amit a ZÖFI adott nekem
Mint mondtam, PR szakon tanulok az egyetemen, és a ZÖFI megadta nekem a lehetőséget, hogy segítsek nekik programok szervezésében (mint a Magdi kerületi fesztivál), projektekben (mint a test mozdulat osztályok roma gyerekekkel vagy a társadalmi kerékpár program) vagy hogy megszervezzem a saját Beszéljük meg! programomat, amely egy társadalmi összekötő kapocs, ahol az embereknek lehetőségük van másokkal megbeszélni azokat a témákat, amelyek fontosak (az életük Budapesten, utazás, mindennapos problémák…).
A ZÖFI-vel való közös munka alatt felfedeztem egy másik világot, egy újabb módját annak, hogy aktív tagja legyek a társadalomnak. Megerősítette a szándékaimat, hogy helyi fejlesztési programokban dolgozzak.
Kezdetben nehéz volt ötletelni, különösen a brainstorming találkozókon. Úgy éreztem, nincs meg a kellő tudásom, tapasztalatom, és nem juthat eszembe semmi értelmes. De a koordinátorom a küldő szervezetből azt mondta, hogy egy új országban 3 hónap után sokkal lelkesebb leszek az ötletelés során. Ez újra bizalmat adott, és megszabadultam attól a nyomástól, amellyel megterheltem magam. Ezután sokkal otthonosabban éreztem magam a környezetemben és szabadabban gondolkodtam.
Ahogy mondtam, soha nem érintkeztem előtte romákkal. Az élet velük egzotikus élmény volt. A saját szememmel láttam rajtuk a zene hatását. Már nagyon fiatalon érzik a ritmust. És bár gyerekkoruktól fogva elég agresszívak, mint mindenkinek, nekik is szükségük van szeretetre, ők is álmodnak, előítéleteik vannak, és velük szemben is előítéletesek.
A ZÖFI-nek köszönhetően többet tanultam a mindennapi zöld ügyeket illetően: hogyan táplálkozzam egészségesen, szelektáljam a hulladékot, hogy minden szemetemet magammal vigyem, bármerre megyek. Logikusnak hangzik, de korábban ezek a kis cselekedetek olyan bonyolultnak tűntek a számomra. Viszont az, hogy minden nap együtt voltam azokkal a Zöldekkel, akik betartják ezeket a kis útmutatásokat, megkönnyítették az elsajátításukat számomra is. Most már nagy figyelmet fordítok az olyan kis dolgokra, mint a palackok vásárlása alumínium doboz helyett, és sok másra is.
7 hónap után: benyomások Magyarországról
Magyarországot, különösen az alternatív ötletek terén, igazi lehetőségnek tekintem. Franciaországhoz képest több az underground mozgalom. Tudják, hogy a kormány nem tehet meg mindent, így kiépítették a saját mozgalmaikat a társadalomért, sőt a világ többi részéért, például a környezetért.
Az önkéntes munkán túl: élet Magyarországon
Persze nem minden nap volt könnyű. Tényleg sokszor éreztem magam egyedül. Még emberekkel körülvéve is magányosnak éreztem magam. Gondolom ez normális érzés. És szép dolog elveszettnek érezni magadat és az, hogy szembe kell nézni vele. A munkát kivéve, nehéz volt számomra magyarokkal együtt lenni. Nem tudom miért. Természetesen sokkal könnyebb volt idegenekkel. És azon a napon, amikor együtt lehettem a barátaimmal, végre biztonságban és kényelemben éreztem magam az új környezetben. Bár még a közeli baráti körömben sem volt sok magyar, hanem inkább horvát, lengyel, szlovák, olasz, spanyol, finn, német, amerikai vagy akár francia. Néhány előítéletemnek búcsút kellett mondanom. Különösen a vallásokkal lettem sokkal toleránsabb. Úgy gondolom nem vagyunk elegen Franciaországban. És sokat tanultam arról, amit régebben Kelet-Európának hívtam, és most inkább Európának nevezem.
Továbbá, itt olyan őrültségekben is részem lehetett, amik nem történhettek volna meg Franciaországban. Például autóstop versenyben a barátaimmal, Budapesttől a horvát Rabac-ig. Vagy kerékpáros demonstrációban a Kritikus Tömegben. Nagyon könnyen szeltem át a határokat. Beleszerettem a Balkánba. Azerbajdzsánban is jártam egy diákcsere program keretében. Ittunk egy kocsma tetején. Reggeli 5-ig táncoltam a balkáni beat zenére. 5 percnyi táncház után leizzadtam. Sok barátot láttam azzal az érzéssel hazamenni, hogy újra találkozunk még, mint akik közel laknak egymáshoz. Mindig emlékszem majd arra, amit a horvát barátom mondott a francia/belga barátunknak a búcsúpartiján. Azt mondta neki: ”Találkozunk a környéken, Európában. Aztán elment. Rázott a hideg. Ezen a napon megértettem, hogy Európa elég kis hely…
Az EVS-nek köszönhetően megnyitottam a határaimat, kinyitottam az elmémet, tágabbra a szemeimet. Természetesen nem láthatok messzebbre a horizontnál. De amit most már tudok az az, hogy a távolabb nincs is olyan messze.
Fotógaléria/ Photo Gallery
Kezdjük a legelején. Önkéntesnek lenni akárhol, akármilyen is a projekt (rövid, helyi…), mindig is normális dolog volt számomra. Ez eredményezte azt, hogy 17 éves korom óta – ekkor hallottam először az EVS-ről - tudtam, hogy egy nap ezt fogom csinálni. Gondolom csak a megfelelő pillanatra vártam: elég érettnek lenni, minden kötelezettség nélkül… Ezért két év PR tanulás után, tehát a tanulmányaim közepén, és miután két évig önállóan éltem, elhatároztam, hogy eljött az idő, nem várok tovább. Ez a tökéletes pillanat.
Szóval au revoir Franciaország és hello… nem is tudom!
Szép ötlet részt venni egy EVS-ben, de még szebb tudni, hogy milyen projektben és hol szeretném azt tenni, hogy lerövidítsem a kutatásokat és megismerjem az elvárásaimat. Ez 7 hónap az életemből és csak egyszer van rá alkalmam. Megérdemel egy kis gondolkodást. Szóval értelmesnek kell lennie. Mivel a helyi fejlesztést akartam tanulmányozni, már tudtam, hogy a projektnek ehhez kell kapcsolódnia, de a hely még nem volt biztos. És emlékeztem, hogy egy évvel azelőtt részt vettem egy önkéntes táborban Görögországban, mert amelyikbe én akartam menni Tallinnba, már megtelt. És arra is emlékszem, hogy amikor a 10 ország csatlakozott az EU-hoz, csalódott voltam amiatt a hideg magatartás miatt, amivel Franciaországban fogadtuk őket 2005-ben. Abban a pillanatban értettem meg, hogy az EVS-em ott lesz, amit régebben Kelet-Európának hívtam. Ezért is, de nem tudom megmondani miért, ezek az országok elég messzinek tűntek nekem, bár a legtöbb ember számára nem azok. Tulajdonképpen, akkoriban nekem egész Európa távolinak tűnt. Talán azért, mert Franciaország egyik kevésbé előkelő részéből származom, és az utazás nem mindennapos lehetőség. Természetesen azért utazunk mi is. Görög utamat kivéve, az utazás nekem azt jelentette, hogy meglátogatom a családom a régió másik oldalán. Micsoda óriási lépés, nem igaz?
Szóval itt vagyok! 30 napnyi kutatás és 30 elküldött jelentkezés Romániába, Lengyelországba, Horvátországba, Bosznia-Hercegovinába, Szerbiába, Lettországba, Szlovéniába, Máltára és … Magyarországra.
Ezután az intenzív hónap után, végülis a ZÖFI – Zöld Fiatalok Egyesület – elfogadta a jelentkezésemet. El kell mondanom, hogy ez volt az első választásom. Franciaországban nem kerültem sokszor kapcsolatba romákkal, mivel ott átutazók, és többet akartam tudni róluk. És zöldként ezen a területen képezni akartam magam és a tanultakat megosztani másokkal. Továbbá, tetszett ennek a szervezetnek az aktivista oldala és látni akartam, hogy a dolgok hogy mennek ezen a területen. Még mindig emlékszem arra, ahogy a weboldalon nézegettem a képeket azokról a programokról, amiket a ZÖFI szervezett, és ahogy egyre nőtt a kedvem az utazáshoz. 5 hónapnyi malmozás után végre megérkeztem Budapestre, ahol egy hosszú-hosszú, kalandokkal teli utazás várt rám!
Első benyomások
A másnapi első sétám annyira átlagos volt, hogy furcsának is találtam. Nem volt meg az a rossz érzésem, ami új helyeken szokott lenni. Úgy éreztem, minden oké, kíváncsi voltam és passzív is egyben. Tulajdonképpen nem vártam semmit az EVS-től, sem Magyarországtól. Először nem éreztem csodálatot és nagy elvárásaim sem voltak. Nem akartam hasonlítgatni. Csak elfogadni olyannak, amilyen. Csak egyszerűen meg akartam ismerni ezt az országot, úgy mintha az enyém lenne, mintha helyi volnék. Azt akartam, hogy ez az én városom is legyen, ezeket az embereket honfitársaimnak akartam tudni. Mintha meg akartam volna ismerni a gyökereimet. Szerintem ez a legjobb érzés. És bár állandóan eszembe jutott Franciaország vagy Madagaszkár (a családom onnan való), nem gondoltam Magyarországra úgy, mintha egy teljesen más ország lenne. Talán azért, mert tudtam, hogy pár hónapig ott fogok élni és úgy akartam érezni magam, mint egy helybéli.
Amit a ZÖFI adott nekem
Mint mondtam, PR szakon tanulok az egyetemen, és a ZÖFI megadta nekem a lehetőséget, hogy segítsek nekik programok szervezésében (mint a Magdi kerületi fesztivál), projektekben (mint a test mozdulat osztályok roma gyerekekkel vagy a társadalmi kerékpár program) vagy hogy megszervezzem a saját Beszéljük meg! programomat, amely egy társadalmi összekötő kapocs, ahol az embereknek lehetőségük van másokkal megbeszélni azokat a témákat, amelyek fontosak (az életük Budapesten, utazás, mindennapos problémák…).
A ZÖFI-vel való közös munka alatt felfedeztem egy másik világot, egy újabb módját annak, hogy aktív tagja legyek a társadalomnak. Megerősítette a szándékaimat, hogy helyi fejlesztési programokban dolgozzak.
Kezdetben nehéz volt ötletelni, különösen a brainstorming találkozókon. Úgy éreztem, nincs meg a kellő tudásom, tapasztalatom, és nem juthat eszembe semmi értelmes. De a koordinátorom a küldő szervezetből azt mondta, hogy egy új országban 3 hónap után sokkal lelkesebb leszek az ötletelés során. Ez újra bizalmat adott, és megszabadultam attól a nyomástól, amellyel megterheltem magam. Ezután sokkal otthonosabban éreztem magam a környezetemben és szabadabban gondolkodtam.
Ahogy mondtam, soha nem érintkeztem előtte romákkal. Az élet velük egzotikus élmény volt. A saját szememmel láttam rajtuk a zene hatását. Már nagyon fiatalon érzik a ritmust. És bár gyerekkoruktól fogva elég agresszívak, mint mindenkinek, nekik is szükségük van szeretetre, ők is álmodnak, előítéleteik vannak, és velük szemben is előítéletesek.
A ZÖFI-nek köszönhetően többet tanultam a mindennapi zöld ügyeket illetően: hogyan táplálkozzam egészségesen, szelektáljam a hulladékot, hogy minden szemetemet magammal vigyem, bármerre megyek. Logikusnak hangzik, de korábban ezek a kis cselekedetek olyan bonyolultnak tűntek a számomra. Viszont az, hogy minden nap együtt voltam azokkal a Zöldekkel, akik betartják ezeket a kis útmutatásokat, megkönnyítették az elsajátításukat számomra is. Most már nagy figyelmet fordítok az olyan kis dolgokra, mint a palackok vásárlása alumínium doboz helyett, és sok másra is.
7 hónap után: benyomások Magyarországról
Magyarországot, különösen az alternatív ötletek terén, igazi lehetőségnek tekintem. Franciaországhoz képest több az underground mozgalom. Tudják, hogy a kormány nem tehet meg mindent, így kiépítették a saját mozgalmaikat a társadalomért, sőt a világ többi részéért, például a környezetért.
Az önkéntes munkán túl: élet Magyarországon
Persze nem minden nap volt könnyű. Tényleg sokszor éreztem magam egyedül. Még emberekkel körülvéve is magányosnak éreztem magam. Gondolom ez normális érzés. És szép dolog elveszettnek érezni magadat és az, hogy szembe kell nézni vele. A munkát kivéve, nehéz volt számomra magyarokkal együtt lenni. Nem tudom miért. Természetesen sokkal könnyebb volt idegenekkel. És azon a napon, amikor együtt lehettem a barátaimmal, végre biztonságban és kényelemben éreztem magam az új környezetben. Bár még a közeli baráti körömben sem volt sok magyar, hanem inkább horvát, lengyel, szlovák, olasz, spanyol, finn, német, amerikai vagy akár francia. Néhány előítéletemnek búcsút kellett mondanom. Különösen a vallásokkal lettem sokkal toleránsabb. Úgy gondolom nem vagyunk elegen Franciaországban. És sokat tanultam arról, amit régebben Kelet-Európának hívtam, és most inkább Európának nevezem.
Továbbá, itt olyan őrültségekben is részem lehetett, amik nem történhettek volna meg Franciaországban. Például autóstop versenyben a barátaimmal, Budapesttől a horvát Rabac-ig. Vagy kerékpáros demonstrációban a Kritikus Tömegben. Nagyon könnyen szeltem át a határokat. Beleszerettem a Balkánba. Azerbajdzsánban is jártam egy diákcsere program keretében. Ittunk egy kocsma tetején. Reggeli 5-ig táncoltam a balkáni beat zenére. 5 percnyi táncház után leizzadtam. Sok barátot láttam azzal az érzéssel hazamenni, hogy újra találkozunk még, mint akik közel laknak egymáshoz. Mindig emlékszem majd arra, amit a horvát barátom mondott a francia/belga barátunknak a búcsúpartiján. Azt mondta neki: ”Találkozunk a környéken, Európában. Aztán elment. Rázott a hideg. Ezen a napon megértettem, hogy Európa elég kis hely…
Az EVS-nek köszönhetően megnyitottam a határaimat, kinyitottam az elmémet, tágabbra a szemeimet. Természetesen nem láthatok messzebbre a horizontnál. De amit most már tudok az az, hogy a távolabb nincs is olyan messze.
Fotógaléria/ Photo Gallery